Hogyan tanultam japánul és kínaiul?

Hogyan tanultam japánul és kínaiul?

14 éves koromban határoztam el, hogy megtanulok japánul, de csak az érettségi után kezdhettem bele a tanulásba.

A budapesti Japán Nagykövetségtől kaptam egy nyelvkönyvet, amely latin betűkkel (rōmaji) volt írva, s 60 leckét tartalmazott minden nyelvtani magyarázat nélkül: Nihongo no hanashikata.

A japán és a magyar nyelv közötti nyelvtani hasonlóságoknak köszönhetően minden nehézség nélkül három hónap alatt áttanultam a könyvet, a végén szinte kívülről tudtam. Tanár nélkül, autodidakta módon.

Ezt követte a Nihongo dokuhon négy kötete összesen 1000 oldalon. Nemcsak hogy nyelvtani magyarázat nem volt, de még szójegyzék sem.

De ez nem jelentett akadályt. Fél év elteltével már tudtam egyszerű leveleket japánul fogalmazni. Tíz levelezőtársnőm volt, Hokkaidótól Okinawáig.
A négy kötetet két év alatt tanultam át. Több mint 1500 írásjegyet sajátítottam el. Természetesen szintén tanár nélkül.

A téli szünidőben, röviddel a 21. születésnapom előtt elkezdtem olvasni japánul Kawabata Yasunari 川端康成 Yukiguni 雪国 (Hóország) c. regényét. Lenyűgöztek a gyönyörűszép mondatok. Két hét alatt 60 oldalt olvastam el.

A tanárképző főiskolán földrajzot és rajzot tanultam. Most kérdezhetnék, miért nem japanológiát. Egyszerű a válasz, s elég szomorú. A világháború után Magyarországon megszüntették a japán szakot, helyette kínai szakot hoztak létre. Ugyanis 1949 után Kína "testvéri" országgá vált. (Igaz, alig telt el egy évtized, halálos ellenséggé lett.)

A főiskola elvégzése után egy kis faluban tanítottam. Megevett volna az unalom, ha nem kezdek valami új dologba. Így szántam rá magam a kínai nyelv tanulására. Magától értetődik, hogy tanár nélkül, autodidakta módon. Nyelvkönyveket természetesen a Kínai Nagykövetségtől kaptam. Az első kötetet egy hét alatt vettem át. Aki japánul tud, annak nagyon könnyű a kínai nyelv. Legalább is a tanulás kezdetén. Mert a 300 oldalas második kötetre már egy hónap kellett.

Aztán egy őszi napon felhívtam az ELTE kínai szakja vezetőjét, Dr. Csongor Barnabást. Röviden elmeséltem neki, kicsoda vagyok, mit és mennyit tanultam eddig, s kértem a tanácsát. Azt felelte, azonnal látogassam meg. Elmentem hát hozzá, a lakásán a dolgozószobájában fogadott és nyomban levizsgáztatott.

A bal oldali szöveget kellett elolvasnom és lefordítanom.

Alig fejeztem be, amikor azt mondta: "Fel van véve a kínai szakra."
Hát újra diák lettem.
Ilyen egyszerű volt ez.

Annak idején hat oktatója volt a kínai tanszéknek. De csak két-három diákja, leszámítva az első évfolyamos "érdeklődőket".
Akkoriban nehéz út előtt állt az a diák, aki elhatározta, hogy ő most "kínakutató" lesz. A kínai szakra nem lehetett "csak úgy" jelentkezni. Az első évben csak két másik szak (pl. történelem, angol) tanulása mellett harmadik szakként lehetett kipróbálni a kínait. Ha az illető átment a két szemeszter nehéz záróvizsgáin, letehette két szakja egyikét, s felvehette a kínai szakot. De ilyenre csak ritkán került sor. Szinte alig. (Majdnem soha.) Sokszor volt, hogy huszan kezdték, de senki nem maradt. Mindenki haza lett küldve (ki lett rugva), nem volt könyörület. Még a protekció sem segített.
A sinológia tehát - hogy úgy mondjam - a kiválasztottak szakja volt. És Csongor professzor úr volt az, aki a kiválasztottakat kiválaszthatta.

TANÁRAIM

Dr. Csongor Barnabás (1923 - ) klasszikus kínai filológiát, irodalomtörténetet, vallástörténetet és filozófiát tanított. Nem akadt írásjegy, amit ne ismert volna. Nagy tudása miatt mindenki tiszteletteljesen csak Mesternek nevezte.

Hogy mennyire részletekbemenően kellett mindent megtanulnunk, mutatják akkori jegyzeteim. A tang-kori költő, Du Fu egy verse.

Csongor tanár úr felesége, Dr. Ferenczy Mária a régi Kína történelmét és a klasszikus kínai nyelvet oktatta.

Dr. Galla Endre (1926-2008) szakterülete a modern kínai irodalom volt. Az ötvenes években Kínában tanult. Nemzetközileg elismert tudós és műfordító volt.
Halálakor a Xinhua Hírügynökség is megemlékezett róla.
Felesége, Mao Shoufu a modern kínai nyelvet tanította.

Dr. Józsa Sándor szintén Kínában tanult. Az újkori és a modern kínai történelmet oktatta. Ha kedve támadt, kínaiul tartott nekünk előadást. Kínaiak is megerősítették, hogy anyanyelvi szinten beszélte a nyelvet.

Dr. Mártonfi Ferenc (1945-1991) ritka tehetség volt. Azonos szinten ismerte ki magát a sinológia, a japanológia és a koreanisztika szakterületén. Vele kellett nekünk a "Lehrgang der klassischen chinesischen Schriftsprache" négy kötetét többször átolvasni.

AZ OKTATÁSI MÓDSZEREK

teljesen különböztek attól, ahogyan a sinológiát manapság a nyugati egyetemeken oktatják. És ez nagyon-nagyon jó volt. Ennek köszönhettük, hogy az orientalisztika négy oszlopát (1: történelmet, 2: filológiát, 3: irodalmat + művészetet, 4: filozófiát + vallásokat) Kína történelmének kezdeteitől a modern korig kihagyás nélkül, alaposan megismerhettük.
Az egész szakon nem akadt két-háromnál több diák. S e néhány diák rendelkezésére hat tanár állt. Sokszor előfordult, hogy egyedül kellett ülnöm a tanórán. S természetes, hogy néhányunknak minden évfolyam minden szemináriumán részt kellett vennünk. Így adódott, hogy a végzésig sok tantárgyat többször is újra kellett tanulnunk. De ez nem volt baj, mert az ismétlés nem ártott.
Akkoriban még nem lehetett pihengetni a vizsgaidőszakok alatt. A vizsgák nagyon szigorúak voltak. A kínai szakon különösen. S ahogyan a tantárgyakat kellett megismételnünk, úgy kellett a már sikeresen letett vizsgákat is újra letennünk. De ez sem volt baj, mert az ismétlés csak javunkra vált.

Aztán az a nagy megtiszteltetés élt, hogy 1984 szeptemberétől egy tanévet tölthettem PEKINGBEN.

Egy olyan Kínát ismerhettem meg, amely a kulturális forradalom őrületéből éppen csak lábadozott, s a mérhetetlen pusztításnak köszönhetően (kis túlzással) szinte a kőkorba zuhant vissza.
Az a tíz hónap kihatott egész további életemre.
De ez más oldalra (más könyvbe) tartozik. (Már meg van írva.)