2006-ban volt szerencsém a göttingeni egyetemen a Ryūkyū Királyság történelméről és kultúrájáról szemináriumot tartani. Ennek egy lerövidített részét megosztom Önökkel.
A Ryūkyū Királyság - ma Japán része, Okinawa néven ismert - a 13. és a 19. század között létezett, s 1609-ig tényleges függetlenséggel rendelkezett.

1) Őstörténet: A Yonaguni sziget mellett tengerbe süllyedt emlékek 与那国海底遺跡
Tízezer évvel ezelőtt - amikor Japán északon és délen még összefüggött a szárazfölddel, és a Japán tenger is csak egy hatalmas tó volt - a Ryūkyū szigetek is jobban kiemelkedtek a tengerből, mint most.
1985-ben egy japán búvár a Tajvantól alig 100 km-re levő Yonaguni sziget partjainál emberi kéz által megmunkált sziklaformációt talált a víz alatt. A szikla 5-30 méteres mélységben van, 200 m hosszú, 150 m széles, lépcsők és teraszok vannak kifaragva rajta.
Nézzék meg a képeket itt és itt!
A japán kutatók meg vannak győződve arról, hogy egy ősrégi kultúra emlékeit fedezték fel. Az amerikai és a nyugat-európai kutatók viszont - nem akarván az emberiség történelmét újra írni (és a Nyugat történelmét még jelentéktelenebbnek feltüntetni) - szintén meg vannak győződve arról, hogy itt az erózió munkálkodott, az alakított ki játékos kedvében nyílegyenes peremű párhuzamos lépcsőfokokat. Az erózió-elmélet egyik legmegrögzöttebb szószólója a német Wolf Wichmann geológus.
Ha ez a régi kultúra valóban létezett, felmerül a kérdés, melyik nép hozta létre? A kínai, amelynek bölcsője a szárazföld belsejében volt, nem lehetett az, hiszen a kínaiak Tajvant is csak a 17. században népesítették be. Egy ősnép létezését kell tehát feltételeznünk, amelynek mai leszármazottai (talán) az okinawaiak és a japánok.

De ha tényleg létezett is ez az ősnép, mi lett vele, miután el kellett hagynia szálláshelyét? A tenger lassan emelkedett, volt elég idő a továbbköltözésre. De miért nem adott semmi hírt magáról utána évezredekig?
Nehéz kérdés, de nem az egyetlen a japán (sőt az egyetemes) történelemben.

2) Az okinawai kultúra születése: a Gusuku-kor グスク時代
Amikor a japánok már átvették a kínai írást és gyönyörű templomokat építettek (8. sz.: Nara-kor), a Ryūkyū szigeteken még ősközösségi társadalomban éltek az emberek. Az első fejedelemségek (s köztük az a királyság is, amely az országot később egyesíti) a 12. században jöttek létre Okinawa szigeten. Ekkor építették az első várakat. Ebből a korból 400 vár romja maradt meg.
A legnagyobbak:
     Nakagusukujō 中城城,
     Nakijinjō 今帰仁城,
     Katsurenjō 勝連城. 
Mindhárom világörökség.

Még több fotó: itt
Ezeknek a váraknak ryūkyū nyelven gusuku (v. gushiku) a neve. (Japánul: shiro 城.)

3) A független királyság kora 琉球王国 (1187 és 1609):
Miután Kínából 80 éves hódoltság után kiűzték a mongolokat s 1368-ban megalapították a Ming-dinasztiát, Kelet- és Dél-Ázsia országaiból sorra érkeztek Kínába a küldöttségek, amelyek a Ming állam szövetségét keresve vitték az adót. 1372-ben Okinawa is küldöttséget menesztett Kínába.
Ezen országok uralkodói ily módon önként elismerték magukat a kínai császár vazallusaiként. A kínaiaknak nem kellett hadsereget indítani és támaszpontokat létesíteni, hogy biztosítsák maguknak a szomszédos országok hűségét. Ehelyett a hozott adó értékének többszörösét kitevő ajándékokkal küldték vissza a követeket. Így érthető, hogy egyetlen környező ország sem akart nagyon kiszakadni a kínai függésből. Ez volt az úgynevezett "adóhozó rendszer" 朝貢.
Ennek persze az volt az ára, hogy a szigeteken a kínai dominancia egyre erősebb lett.
1392-ben hat okinawai diák ment Kínába tanulni. Ugyanebben az évben a kínai császár 36 kínai családot telepittetett át Okinawára. Ezek és utódaik magas állami tisztségbe kerültek. Annak utána csak kínaiak mehettek Kínába tanulni.
1429-ben sikerült a fejedelemségeket egyesíteni és ezzel létrejött a Ryūkyū Királyság.
A következő évben kínai küldöttség érkezett a koronázásra. A kínai császár a Shō 尚 (kínaiul: Shàng) családnevet ajándékozta az új uralkodónak. Attól kezdve az okinawai királyok trónralépéséhez a kínaiak jóváhagyása kellett 冊封. A Shō királyok 1879-ig maradtak hatalmon.
Az okinawai nép - a japántól eltérően - egy kínai kultúrával rendelkező néppé vált.

Okinawa aranykora Shō Shin 尚真 uralkodásának ötven évére esik (1476-1526 ).
Kína árnyékában az apró Okinawa minden katonai erő nélkül kereskedelmi nagyhatalommá fejlődhetett.
Ez a kereskedelem egyfelől "adóhozó kereskedelem" 進貢貿易 volt (a kínaiktól kapott ajándékokat 反礼 más országokban adták el), másfelől - a sziget kedvező földrajzi helyzeténél fogva - közvetítő kereskedelem 中継貿易 Korea, Japán és Dél-Kelet Ázsia között.
A következő árucikkekkel kereskedtek: selyem, porcelán, lakk- és bronztárgyak, könyvek, luxuscikkek (Kínából), kardok, művészeti tárgyak (Japánból), elefántcsont, fűszerek, fa (Dél-Kelet-Ázsiából).

A 16. század második felében két tengeri rabló jelent meg a távol-keleti vizeken: a japán kalózok és a portugálok, ami az okinawai kereskedelem gyors hanyatlásához vezetett.

4) Okinawa japán hódoltság alatt (1609-1879) 薩摩支配下の琉球王国:
A Ryūkyū királyság nemcsak a kínaiak békés természetének köszönhette függetlenségét, hanem annak is, hogy a japánok a 14 és a 16. század között annyira el voltak foglalva saját belháborúikkal, hogy nem értek rá expanzióra gondolni. De alig egyesítették Japánt, 1592-ben Toyotomi Hideyoshi 150 ezer fős (a portugáloktól kapott lőfegyverekkel felszerelt) hadseregével bevonult Koreába 文禄・慶長の役.
Okinawa sem várhatott el sok jót egy erős Japántól.

A koreai invázióval Japán megsértette a kínai érdekeket, de ez nem vezetett háborúhoz a két ország között.
Kína csupán azt követelte, hogy Japán is vesse alá magát vazallusként. De Japán nem akarta elismerni a kínai császár névleges hatalmát, magát egyenrangú félnek tekintette, sőt kijelentette, hogy míg a kínai császár csak az Ég Fia 天子, addig a japán császár maga a Mennyei Uralkodó 天皇.
Japán tehát nem akart beilleszkedni az adóhozó rendszerbe. De ugyanakkor a vazallusi függéssel együtt járó kereskedelmi előnyök is nagyon csábították. A kínaiak azonban elutasították a szabad kereskedelemre tett japán kérelmet.
Egyetlen út maradt: a kereskedelmet Okinawán keresztül folytatni. De a független Okinawa közvetítését kérni a kereskedelemben Japán számára alig jelentett volna hasznot. Egy a Japánhoz tartozó Okinawán keresztül kereskedni sokkal nagyobb haszonnal kecsegtetett.
Okinawa megszállására a sekigaharai ütközet (1600)  関が原の戦い, a Tokugawák általi országegyesítés és az Edo-sógunátus megalakulása (1603) után nyílt lehetőség, s e szerepre a legdélibb nagy japán sziget, Kyūshū déli csücskében lévő Satsuma fejedelemség 薩摩 (ma: Kagoshima prefektura 鹿児島県) volt a legalkalmasabb.
1609 tavaszán 100 hajóval 3000 lőfegyveres satsuma-beli szamuráj ütött rajta Ryūkyūn, haladt szigetről szigetre, és három hét alatt elfoglalta a királyságot 島津侵入. Az ország lakossága akkoriban alig 100 ezer főt tett ki.
A győztesek diktátuma szerint
- Okinawának át kellett engednie a főszigettől északra fekvő szigeteket Satsumának (máig is Kagoshimához tartoznak),
- a királynak aláírásával kellett elismernie, hogy az ország megszállása teljesen jogos volt, mivel az "ősidők óta" Japán része,
- Satsuma számára éves adót kellett fizetni.
Az ország politikáját és gazdaságát az ún. "15 parancs" 掟十五条 szerint kellett újjászervezni, amely totális kontrollban és a kereskedelem teljes ellenőrzésében nyilvánult meg. De: Okinawa névlegesen továbbra is megmaradt királyságnak. A japán megszállás a Kínához való vazallusi viszonyát a legkevésbé sem érinthette. Okinawa azután is vitte Kínába az adót és hozta az ajándékokat 反礼, amelyek azonban maradéktalanul Satsumába vándoroltak. Hogy a kereskedelmet ne veszélyeztessék, a megszálló japánok nagyon ügyeltek a látszatra: Okinawának még kinézetében is meg kellett maradnia olyannak, amilyen korábban volt. A lakosságnak megtiltottak mindent, ami japán: ruházat, hajviselés, névadás. Ez persze segített a nemzeti identitás megtartásában, amely mindmáig nagyon erős. A szemfényvesztés odáig ment, hogy kínai küldöttségek érkezésekor maguk a szamurájok is letették a kardot és okinawai ruhát öltöttek. Persze kizárt, hogy sikerült a kínaiakat megtéveszteni. Biztosra vehető, hogy azok teljes tudatában voltak a helyzetnek, de szemet húnytak a dolog fölött. Kicsit ironikusan szólva: a színjáték inkább a hagyományos japán udvariasság megnyilvánulása volt, hogy ne hozzák kényes helyzetbe a kedves kínai vendégeket.

A Ryūkyū királyság gyarmati helyzete 270 évig tartott. Változásra csak a sógunátus megszüntetésével, Japán modernizálása kezdetén, 1879-ben kerülhetett sor: Okinawa "Okinawa prefektura" néven Japán része lett.
De ez már az ország történetének következő fejezete, amely 1945-ig tartott, s minden addiginál tragikusabb volt.